Áll az ajtóban és vigyorog, flaskával a hóna alatt. Hosszú, napsárga haját a füle mögé gyűri, barna, borostás arcában világítanak a fehér fogak. "Bocs, hogy késtem, de legalább jöttem" – táncol beljebb, és rögtön lerúgja a cipőjét. Zoknit nem hord. Fakó farmerja elöl-hátul repedt. A szőnyegre heveredik, könyöke a fotelon, rágyújt.

Miért Rex? Az ötödik földrészen csak így tudták kimondani a nevét.

Rácz Ede alias Ferenc.

A tandempilóta:

Milyen a tandempilóta? Egy picikét olyan, mint a pszichológus, a pap és a jóisten összegyúrva. Aki nem szereti az embereket, nincs érzéke hozzájuk, abból nagyon rossz tandempilóta lesz. Aki jó, az iszonyatos élményt tud nyújtani egyetlen ugrással. Ha valakivel meg akarom szerettetni, akkor tudok úgy ugrani vele, hogy utána csak ilyeneket kérdez: Hogy lehet orvoshoz menni, hol lehet kitölteni a jelentkezési lapot, kinek kell fizetnem? Tudok úgy is ugrani emberekkel, hogy ha meghallják a repülőgép zaját, remegve bebújnak az asztal alá.

Ahhoz, hogy átlagos tandempilóta legyél, nem kell más, mint elvégezni a tanfolyamot, ahol megtanítják, melyik kezeddel mit kell csinálni, és mit kell mondani az embernek, szóval hogy kell túlélni az ugrást. Hogy ezután egy ugrásból mi marad meg a tandemutasnak, az a kutyát nem érdekli. Ha valaki nagyon jó, akkor azt mondják: igen, én vele szeretnék ugrani. Ha pedig valaki a legjobb, akkor azt mondják: Én a bohóccal akarok ugrani! Én mindig bohóc voltam. Véletlenül. Valakit megkértem rá, hogy ha talál egy piros bohócorrot, vegye meg nekem. A ruhám adott volt – véletlenül.

Az egész életem, meg az egész ejtőernyős pályafutásom gyönyörű szépen összerakott véletlenek sorozata. Semmi nem rajtam múlott. Talán csak az, hogy ejtőernyős lettem. Bementem a klubba, jó napot kívánok, kicsoda? Gosztola Ferenc? Oké. Gogo. Második apám, azóta imádom. Ő tanított meg ejtőernyőzni, miatta maradtam ebben az egész cirkuszban. Véletlen volt, hogy tandempilóta lettem, véletlen volt az is, hogy valaki varrt egy olyan ejtőernyős ruhát, ami rengeteg színből állt, adott volt, hogy ehhez a ruhához egy nagy adag lazaság kell, bohóckodás kell, bohócorr kell,

és a viselőjének azt kell sugallnia:

Megmutatom, hogy repül egy tégla!

Ez valahol nagyon igaz, mert zuhanás közben sok minden korlátoz. Nem repkedhetünk, mint a vitorlázók, vagy a motorosok meg a többiek, mi úgy repülünk, mint egy darab tégla. Mindig azt mondom mindenkinek: az ejtőernyőzés a világon a legegyszerűbb dolog. Nem kell hozzá tehetség, mindenki egyformán zuhan lefelé. A jó Newton erre már rég rájött, leírta, azóta sok minden nem változott, mondjuk Einstein egy kicsit bekavart az idő–tér-elmélettel, hogy görbülünk vagy nem görbülünk, de végül is mindenki lefelé esik, mint az alma a fáról. Csakhogy mi tudjuk, hogyan kell csinálni.

Sose vártam el, hogy az utas úgy érezze: rád bízom magam, kezedbe teszem az életemet. Ne az életed tedd a kezembe, hanem ha van melled, akkor a melledet, azzal sokkal többet érek. Az én kezemben nincs semmi. Ha jó pilóta vagyok, az a dolgom, hogy túléljük az ugrást, elvegyem a pénzedet, aztán kezet fogjak veled és elhúzhatsz. Ha nagyon jó vagyok, akkor arra törekszem, hogy megfeleljek az elvárásoknak, amiket velem szemben támasztasz. Ha a legjobb vagyok, akkor csak egy számít: érezd jól magad! Azért vagyok, hogy érted dolgozzam. Engem nem érdekel, hová rakod a kezed-lábad. Az én felkészítéseim a legrövidebbek a világon. Ránézek az emberre, aki ugrani akar, látom, hogy izgul, vagy fél, vagy vagány, vagy alig várja, hogy történjen vele valami, és ennek megfelelően döntöm el: az egyiknek tíz perc felkészítés kell, a másiknak elég, ha megcsapom a vállát, és beszélek mindenféle hülyeséget arról, hogy túléljük.

A kamerázás

...és a tandem-mesterség végül is egy nagy játék. Piszok jól érezzük magunkat fent a levegőben. A kamerás látja, hogy mikor dobom ki a fékernyőt, tudja, hogy milyen sebességgel vagyok képes zuhanni, tud rólam mindent. Nem korlátozzuk egymást a levegőben. Azért a kis kaján mosoly ott van az arcunkon, amikor ledőlünk a gépről, ilyenkor egy csomó dolgot lehet csinálni, amire a kamerás nem számít, ő viszont tudja, hogy mindenre számítani kell. Én engedem őt játszani, ő meg enged engem játszani.

Van olyan tandempilóta, akinek az a lényeg, hogy minél előbb elengedje a fékernyőjét és stabil helyzetbe kerüljön.

Ellenőrzi a kezelőszerveket, hogy minden rendben van-e, és ennyi. Vele sok mindent nem lehet kezdeni. A kamerásnak ezzel annyi dolga van, hogy kiugrik vele és leköveti. Viszont ha fejhelyzetben vagyunk, és én hamarabb kidobom a fékernyőt, akkor ez az ember a fejhelyzetből úgy elmegy tőlünk, hogy soha nem fog odaérni, és nem tudja normálisan megcsinálni a felvételt. Én tehát figyelek, ahogy ő gyönyörűen dolgozik fejen, figyelek, hogy lássa, dobom a fékernyőt, és pontosan ugyanazon a szinten állunk meg. Ezt persze szárnyas ruhával nem lehet megcsinálni. A szárnyacska korlátoz. Tudod, az a batman-ruha, amivel úgy jössz ki, mint egy nagy rohadt denevér. A nagy rohadt kövér denevér egy dolgot tud csinálni: ott maradni az égen, amikor négy ember formaugrást csinál.

Akkor pont az a lényeg, hogy korlátozza a kamerást, ne tudjon ficeregni. Erre valók a szárnyak. Aki ilyen ruhában próbál játszadozni, azzal az történik, hogy befordul hanyatt, a szárnyak óhatatlanul belobbannak, és csúszni kezd fejirányba, mint a veszedelem. Viszont ha egy nagylábú-nagykezű ruhával vagy, bizonyos szögön, nem teljesen fejen, meg tudod oldani, hogy nem csúszol ki a képből.

Én vagyok a repülőgép

Amit csinálok, nem munka. Ha az lesz, rögtön abbahagyom. Ez életforma, és épp arról szól, hogy nem lehet benne semmi kötelező, mert az árulás volna. Ha valaki valamiért fizet, ott ne legyen kötelező semmi. Ha az utas meztelenül, vagy indián tollakkal akar ugrani, tegye, én érte vagyok. A lazaság a dolog lényege.

Nem az utason múlik, hogy mit tudok kihozni magamból. Ha azon múlna az ugrás sikere, hogy hátradugja-e a lábát, vagy jól homorít-e, akkor megette a fene. Minden rajtam múlik. Én vagyok a repülőgép, önálló akarattal.

Az én dolgom, hogy minden helyzetet megoldjak a levegőben, maximálisan kiszolgáljam, mert akkor érzi azt, amit akar. Nekem mindegy, hogy esünk ki a gépből, csak zuhanjuk meg azt az időt, ami neki jár, és e másodpercek alatt a lehető legtöbb élményt kapja.

Volt, aki megkérdezte: még mindig jelent valamit neked az ejtőernyős ugrás?  Első válaszom az volt, majd nézd meg a videofelvételeket. A tandemugrásaim csak a többieknek furcsák. Valaki azt mondta, én akkor kezdem el élvezni, amikor más bepánikolna, hogy nem áll meg a forgás, vagy nem tudja, milyen helyzetben van éppen, mert nem látja a földet. Ez mindig az utastól függ: kivel lehet megcsinálni, ki igényli ezeket a "nem normális" leugrásokat, hátraszaltókat csavarva, pörgéseket előre, összevissza. Én nem tudom, ez hogy működik, csak azt tudom, hogy valahogy lendületet kell venni, amikor fejjel lefelé kidőlök a gépből, aztán valahogy belecsavarni, kéz-láb mozog. Ez a dolog mindenhol túl van szabályozva. Olyan, mint mikor régen elkezdtünk ejtőernyőzni vagy repülni, amikor még jóság volt és ingyen volt minden, és az egész repülést és ejtőernyőzést misztikus ködbe burkolták, úgy adták elő neked is meg nekem is, hogy ez valami különleges. Frászt. Mindenki egyformán zuhan, vagy emelkedik egy géppel. Én csak az igényeknek akarok megfelelni. Volt utasom, aki azt kérte, próbáljam megijeszteni kiugrás közben. Mindent próbáltam, ami belefér abba a kis időbe, amíg kiugrás után el kell engednem a fékernyőt: szaltó előre, hátra, pörgés, gyorsulás, koordinálatlan mozgások, kezek-lábak szét, összevissza. Az utas elégedett volt, nem tudta, merre van a föld, merre van az ég. Négy ponton van hozzám rögzítve, ez már eléggé korlátozza a függetlenségét; ha ez a négy pont nem elég, akkor nem kell tandemugrást csinálni.

Wog

Sok bennszülött népcsoport él Ausztráliában, amelyek vándorlásaik során elkülönültek egymástól, és különféle barlangokban – amelyek ma szent helyek – rajzos emlékeket hagytak maguk után. Ezekből az derül ki, hogy már akkor itt éltek, amikor a szárazföldek még nem váltak el egymástól. Rajtuk – őket aboriginal-nak, vagy röviden obo-nak hívják –, meg az őstelepesek leszármazottain kívül mindenki wognak számít. Mindenki, aki bevándorló. A fehér emberek beözönlése az angol fegyencekkel kezdődött. Az angol királyságban volt egy ún. 12 penny-s törvény, aki ennél nagyobb értékben lopott, azt hajóra rakták és száműzték Ausztráliába. Olvastam egy kislányról, aki azért került oda, mert tojást lopott a piacon. Az őstelepesek leszármazottai, tehát akik már ott születtek, az "oz"-k (ejtsd: ozi); azok a szakállas, bajszos, rövid hajú, tetovált hapsik, akik szerint mindenki, aki utánuk jött, csak "wog" lehet, ami nem túl hízelgő, nagyjából olyan, mint a nigger Amerikában. Én is az voltam.

Ausztráliában

Általában háromezer méterről ugráltunk, megszoktam, nem nagyon nézegettem a magasságmérőt. Tavaly meg tavalyelőtt, amikor hazajöttem, olyan hosszúnak tűnt a 4000 m-es ugrás, hogy amikor úgy éreztem, már nyitni kell, és ránéztem a magasságmérőre, még volt ezer méter plusz. Itthon meg kell szoknom, hogy ne kapkodjak, ne nyissak, amikor úgy érzem, hanem előbb nézzek rá a magasságmérőre. A megszokás nagyon veszélyes. Tudatosítani kell, hogy ez más repülőgép, más magasság, és a magasságmérőt nézni kell. Amit amúgy utálok. Van egy kis magasságjelző a fülemen, ami a beállított magasságon csipog. Az enyém 5000 lábra van beállítva, ha megszólal, tudom, hogy még van időm bohóckodni, ezért nem is nagyon nézek a magasságmérőre, mert nem kell. Tudom, hogy a csipogás után van még 2–3 másodperc, amit elmolyolhatok, utána kell a kioldót meghúzni (ha egy ernyővel ugrálsz, alaposan megismered a nyitási tulajdonságait, tehát hogy a kihúzástól számítva mennyi idő alatt nyílik ki). Ha mégis valami rendellenesség adódik, az se úgy kezdődik, hogy juj, vészhelyzet van; ott az utas feje, ami egy kényelmes dolog, mert ráteheted a kezedet, így a csuklón lévő magasságmérő mindig szem előtt van, látod, hogy van időd kiszabadítani mondjuk a leoldó fogantyút a helyéről, és ha úgy döntesz, hogy a magasság már nem elég, akkor csak meghúzod.

Már az ajtóban ültünk, a kamerás kint lógott a dúcon, amikor a lány-utasom közölte, hogy nem mer ugrani, belehal meg ilyesmi. Visszamásztunk (szegény kameráson láttam, mennyire sajnálja) szóltam a pilótának, döntsük meg a gépet, leszállunk.

Süllyedtünk ezer lábat, be is jelentkeztünk, hogy leszállunk, azt mondtam a lánynak:

– Figyelj, ki kell ugrani, pénzt vissza nem adnak! Ha félsz, csukd be a szemed, oké?

– Oké…

– Emelkedünk vissza! – második körből ráfordultunk, kiugrottunk.

A lány boldog volt, azt mondta, soha többet nem ugrik, de nagyon nagy hiba lett volna kihagyni.

Verseny faxon

Az ausztrál nemzeti bajnokság nevezési feltételeit faxon közlik, van rá mondjuk egy hét, hogy megcsinálja az ember az ugrásokat, ami a versenyhez szükséges. Fel kell venni videóra és beküldeni a szövetségbe. Mindegy, hogy az ominózus ugrást hányszor hajtottad végre, mennyit pazaroltál rá, a videofelvétel alapján értékelik, és mindenki megkapja a díjakat.

A tizennyolcadik születésnap az, amire Ausztráliában mindenkit meghívnak, mert akkor lesz valaki nagykorú, és már alkoholt is vásárolhat, megkapja a személyi igazolványát. A következő nagy esemény a huszonegyedik, amikor kulcsot kap. A szüleitől. Ekkor válik önállóvá az ifjú, végre akkor jön-megy, amikor akar, ezért kapja a kulcsot. Egy Sharon nevű lány huszonegyedik születésnapján nagy bulit tartottunk a hangárban. Meg voltam döbbenve, hogy az emberek miket ajándékoznak egymásnak: akár egy tandemugrást, akár két ejtőernyős ugrójegyet. Nem az a lényeg, hogy fene tudja, mekkora legyen, csak az, hogy egyáltalán eszedbe jusson. Mi például négy ugrójegyet vittünk a lánynak a szülinapjára, azt mondták rá, ez túl sok, kettő, de egy is elég lett volna. Csak az számít, hogy a barátodnak eszébe jutsz.

Az egyik srác a születésnapjára olyan fotóalbumot kapott, amiben az összes fénykép benne volt, gyerekkorától kezdve addig, amíg elkezdett ejtőernyőzni, majd a verseny is, amikor összetörte magát, utána a kórházi felvételek, szóval minden a mai napig, és amikor kérdeztem tőle, hogy "csak ezt kaptad?", visszakérdezett: "Hogyhogy csak ezt? Ez a legcsodálatosabb ajándék, amit kaphattam!" A lány, aki készítette az albumot, mindvégig titokban tartotta, lopkodta a képeket a sráctól, összeszűrte a levet a fiú szüleivel, szóval sokat dolgozott, mire összehozta, aztán ráírta az albumra: Negyven éves vagy.

Amikor először voltam Ausztráliában, furcsálltam, hogy a reptereken általában egy kis repülőgép is szolgálja az ejtőernyősöket a nagy – pl. egy SkyVan – mellett, amibe 24 embert lehet bepakolni. Ha a kisgép kevés volt, csak akkor ültünk a nagyba. Ha elfogyott az ugrólétszám – nem azért, mert elpusztultak, hanem mert aznapra elég volt nekik –, nem álltunk, mint a birkák, azon tűnődve, hogy fogjuk megtölteni a nagygépet, hanem bepattantunk a kicsibe és dolgoztunk tovább. Itthon ez pont fordítva volt. A nagy változás után kaptunk egy marék L–410-est, amivel négyezerre jártunk 18 fővel, s ahogy múlt az idő, és kezdtek emelkedni az ugrásárak (400-ról 800-ra, aztán 1200-ra, így tovább egész 3000-ig), úgy koptak el az ejtőernyősök. Az An–2-es 13 emberrel gazdaságosan 2500 méterre tudott felmenni, másik gép pedig nem volt. Ha nincs meg a létszám, hogy mondod azt: figyelj, kérek még ötezer forintot, ha ugrani akarsz? Körbe kellett járni, beszélni a többiekkel, hogy kéne még 4-5 ember, ha nem jött össze, nem ugrottunk.

Üzleti filozófia: egy kicsi több, mint egy nagy

Magyarországon nincsenek meg a kisgépek, amikkel folyamatosan lehetne ejtőernyőzni. Nincsenek alapok. Az alapokat kis kövekből kell kirakni. Mindig kicsiről kell indulni. Ha az kinövi magát, akkor veszek még egy kicsit. Ha az is kevés, eladom az egyik kicsit, veszek egy nagyobbat. Most az van, hogy ott ülsz a földön, és várod, hogy tizennyolc ejtőernyős egyszerre azt mondja: „most szeretnék ugrani”. Ez rohadt nehéz. A kisgép hat embert visz fel egyszerre, ennyit könnyű összeszedni többször is egy nap. Ezt tanultam meg ott kint. Zephyre Hills-ben is ezt láttam: a kisgéppel elkezdtek dolgozni reggel 8-kor, mikor még fagyos volt minden Floridában, fáztunk, mint az állat, de megvolt a nyolc ember, aki ugrani akart. Ha huszonegyre kellett volna várni, lehet, hogy csak délben ment volna el az első gép, mint Gödöllőn. Hogy ez hova vezet? Az emberek egyre később jönnek ki, mert látják, hogy hiába vannak ott korán.

Ezért jöttem haza

Meg hiányzott a tavasz illata. Ha nincsenek évszakok, nincs tavaszillat. Jó az, hogy mindig meleg van, de nincs értelme az egésznek, ha hiányzik a nyíló virágok illata, a barkáé, az akácé. Akác! Amikor kisétálsz és fejbenyom az akácillat, az a leggyönyörűbb a világon. És az a kis virág, az estike, egész nap mintha ott se lenne, este pedig olyan erősen illatozik, hogy megbolondulsz. Anyám mindig ezzel ültette tele a kertet, nekem ez hozzátartozik a tavaszhoz. Éreznem kell azt is, ahogy melegszik a levegő. Amikor fönt kiugrasz, és fázol, aztán kinyílik az ernyő, és beleereszkedsz a melegségbe, az csodálatos. Odakint ez nem így működik. Háromezer méteren van mondjuk húsz fok, lent pedig harmincöt. Jön egy réteg, ahol az óceán felől szél fúj, kellemesen lehűt, de nincs illata. Utána pedig leérek a melegbe, és innen kezdve izzadok, mint a ló, izzadok a hajtogatásnál, izzadok, míg újra odamegyek a géphez, szóval izzadok bármikor, amikor ruha van rajtam.

Elmondhatatlanul jó volt Ausztráliában, meleg volt, fix munkám volt, nagyon sokat ugrottam, kb. 500-at a nyolc hónap alatt, átlag 40 dollárt kaptam ugrásonként, igazán jól éreztem magam, de nem volt lehetőség tovább lépni. Ahhoz, hogy a napi 10-11 ugráson túlléphessek, ki kellett volna tágítani az időt. Mert abba csak ennyi fért bele. A továbblépés azt jelenti, hogy önmagamat valósíthatom meg, hogy nem szól bele senki, mit csinálok és hogyan építem fel a saját ejtőernyős üzletemet. Ott az ember nem a sajátját csinálja. Másnak dolgozol, akinek az alkata, a hozzáállása talán megfelelő, jó neki dolgozni, de mégis azt érzed: én jobban tudnám csinálni. Ha itthon a magamét csinálhatom, és jobban, mint ő ott kinn, akkor miért dolgozzak neki tovább? Nagyon elégedett voltam a sráccal, akit ott főnökömnek nevezhettem, mégis volt sok minden, amit másképp tettem volna. Ezért is jöttem haza.

Apróságokról van szó. Minden tandempilótának van egy stílusa. Az enyém általában olyan volt, hogy senkitől nem kaptam negatív visszajelzést. Bevallom: klasszisokkal jobb voltam, mint az ottaniak. És Hézinger Jenő is (a legjobb ember és a legjobb kamerás a világon). Ő építette ki nekik az egész videós rendszert saját elképzelése alapján. Azelőtt nem volt ott egy tévé sem. Most már az utasok nézni tudják, mi történik a stúdióban, ahol a két perccel előbb földet ért kamerás légi felvételeit futtatják, és az utas szája íze szerint vágják, keverik a kiválasztott zenével, és az utas mindezt ott helyben meg tudja mutatni a barátainak.

Az utasok a reptéren iszonyú szegényes körülmények között várakoznak, de most már legalább a videofilmek szórakoztatják őket egy kicsit. Nincs árnyék, sem egy normális árnyékszék, de még leülni sem lehet. Az egész úgy néz ki, hogy add a pénzed, aztán tovább nem vagy érdekes. Ebből lett nagyon elegem. A reptér 5 percre van az autópályától, az óceánparttól 15 percre. Ez volt az iszonyú lehetőségek hazája, de még azt sem tudtuk elérni, hogy legalább egyszer a széles beachre ugorjunk. Rengeteg elképzelésünk volt, amivel a tulaj is sok pénzt keresett volna, de egyszerűen nem érdekelte. Ilyen lehetőségekkel nem élni, az bűn. Ausztrália legjobb ejtőernyős repterévé lehetne felfuttatni azt a helyet, de ezzel senki nem törődik.

Mi hívott még haza?

Aztán a "világ legjobb tandempilótája" találkozott Istvánnal, egy olyan emberrel, akinek nagyon sok pénze van. Ő nem azt látta bennem, hogy le akarom venni egy csomó pénzzel, hanem azt, hogy "Ez engem megtanít ejtőernyőzni. És miért nem tudok gyorsan haladni? Mert nincs egy kisgépem, nem tudok ugrani. Kézenfekvő megoldás: van pénzem? Van. Megengedhetem magamnak, hogy vegyek egy kisgépet, hogy akkor ugorjak, amikor akarok? Meg. Akkor hát veszünk egy gépet. Megéri? Majd kiderül. Bízom az Edében? Megtanított ejtőernyőzni, miért ne." Ennyi.

Engem egy dolog zavar iszonyatosan: ha látom, hogy vannak lehetőségek, és nem használják ki. Beteggé tesz. Ugyanez történt, amikor Istvánnal találkoztam. Gödöllő, szegényes körülmények, volt rajtam egy szétszakadt farmer (mint most), épp akkor szálltam ki egy vállalkozásból, amiből egyetlen ugróruhám maradt, az ejtőernyőm Ausztráliában, egyszóval szedett-vedett módon álltam ott. Ugrottam Istvánnal egy tandemet. Nem véletlenül vagyok a világ legjobb tandempilótája, mert mikor földet értünk, odahívott az autóhoz, és egy üveg viszkit odanyújtva azt mondta:

– Igyunk belőle, és beszéljük meg, hogy mikor kezdhetem el a gyorsított szabadeső tanfolyamot!

– Egyszerű, kijövünk jövő hét végén, akkor ugorhatsz, addig én két napot kérek, hogy megtanítsalak, hogy kell zuhanni.

Vettem egy táblácskát, amire irkálni lehet, megjelentem a lakásán, oktattam, majd megjelentem ott, ahol éppen mondta, vittem a táblát, rajzolgattam, mutogattam, felkészítettem. Már az első ugrásánál feltűnt neki, hogy miért kell órákat várni, ez így tök unalmas. Megígértem, hogy amit a levegőben kap, az majd kárpótolja mindenért. Még ezt is elhitte. Vagy én voltam jó pedagógus, vagy ő volt túl hiszékeny. Két hétvégén ledaráltuk a tanfolyamot. Bár azt állítom, hogy az ejtőernyőzéshez semmi különleges képesség nem kell, csak az ejtőernyő, meg egy ember, aki hajlandó ugrani, Istvánban mégis volt valami több: már az első ugrásnál vigyorgott, csinálta, amit kell, úgy, ahogy mondtam. Sok hibát elkövettem vele kapcsolatban, de pont azért mertem elkövetni ezeket, mert István olyan anyag, hogy semmi nem számított. Földetérés után azt mondja:

– Hanyatt voltam három másodpercig!

– És jól érezted magad?

– Jól.

– Oké, csak ez számít. Mindegy, hogy hason vagy hanyatt vagy, csak stabil legyél, és nyitásig rendezd ki magad.

Egy kicsit elcsodálkozott rajta, de ez a hozzáállás végül bevált.

Erről szól az ejtőernyőzés: mindegy, mit csinálsz, csak érezd jól magad. Nekem az egész életem erről szól.

Akinek ma Magyarországon annyi pénze van, hogy ugrani tud, annak egyetlen egy dolga nincs: fölösleges, elvesztegetni való ideje. Ha én fel tudom neki ajánlani, hogy akkor ugorhat, amikor akar, anélkül, hogy egy hétvégét ott kelljen rostokolnia Gödöllőn vagy Esztergomban, akkor nyilván hozzám fog jönni. Ausztráliában is ezt láttam: szabadidő az, ami nincs azoknak, akiknek pénzük van.

Mentünk egyik reptérről a másikra, vagy tudtunk ugrani, vagy nem, világosan látta, hogy ez így nem jól működik. Döntött: vesz egy repülőgépet. 182-es Cessna? Hány ember tud beszállni? Öt ejtőernyős, az annyi, mint két tandem meg egy kamera, vagy egy AFF-tanuló két oktatóval plusz egy kamera, plusz egy szóló ugró. Kevés! Mi van, ha két tandemutasunk van, és mind a kettő videót szeretne? Minimum hatszemélyes gép kell! Végül vásárolt egy 210-es Cessnát. Kiutazott hozzám Ausztráliába, végigugráltuk a nemzeti bajnokságot, csodálatos tíz napot töltöttünk vitorlázással olyan szigetek között, ahol csak a milliomosok járnak, mulattunk a szállodában, annyi bort még életemben nem ittam, mint a hajón, minden fordulónál inni kellett egy pohárral. Pedig az ausztrál bor kutyarossz... de a cél szentesítette.

Csak akkor vettem komolyan, amikor februárban hívott, hogy megvan a gép, mikor jövök haza. Jöttem, alig vártam, hogy hazaérjek. A gép már megjött, Gyöngyösön szerelik össze. Megtapogattam! Gyönyörű! Sötét metálkék, arany csíkkal.

Ez az év gyönyörű lesz, ilyen lehetőség itthon senkinek sincs a kezében. Nincs még egy olyan szerencsés ember a világon, mint én! Azzal, hogy valaki azt mondja: nesze, itt egy repülőgép, a legnagyobbat kapom meg: a lehetőséget. Ha ezt kihagytam volna, hülye lettem volna.

Hiszek a csodákban

Nem a nagyokban, mint vízen járni, vagy visszatérni a halálból, hanem a kicsi kis csodákban. Minden emberben van csoda. Például a Besenyei Peti mosolya egy óriási csoda. Ha valaki mosolyt tud adni a másiknak, az a legnagyobb csoda a világon. A gondolatot továbbgörgetve: a tandemugrások során, amiket elkövetek, látom, hogy kapnak valamit az emberek, valami olyat, amit sehol máshol.

Bár ez fönt zajlik, 240 kilométeres sebesség mellett, és nem tart sokáig, mégis örökre szóló élményt nyújt. A csoda az emberekben lakik. A csoda mindig benned van. Tökmindegy, hol vagy, a csoda ott van, ahol te vagy. És ez bárhol lehet.

Most elkezdek itthon szépen dolgozgatni, szagolom az illatokat, mosolyt fakasztok, élek a lehetőségekkel, aztán ha vége a szezonnak, bármi lehet. Egy ideig nem szeretnék nagyon messze menni, viszont a telet sem akarom úgy eltölteni, mint az átlag európai ejtőernyős: kocsmában ülve. A kocsmában önmagában semmi kivetni valót nem találok, de az nem jó, ha nem ugrunk, csak beszélgetünk róla egy pohár sör mellett. Inkább összepakolom a cuccot, és elrepülök valami közeli helyre, a Kanári-szigetekre, Ciprusra vagy Görögországba, ahol meleg van, és ugrom tovább.

Tandemmester és AFF-oktató

1993-ban kezdtem; szerencsém volt, hogy az elsők között lehettem, akire Palotai Nándi rá merte bízni a tandemezést, amit tudok, azt tőle kaptam. Ma már 1300 tandemugrásom van, és azóta is szerencsés vagyok. Minden képesítésem megvan, amit elterveztem, amikor ejtőernyőzni kezdtem. Amik ugrásszám alapján járnak, azt megkapja mindenki, ennél többet szerettem volna, először is oktatói papírt. Meglett. 91-től oktattam magyar papírral, ami – hála a magyar hatóságoknak – a világon sehol semmit nem jelent. Nándi révén megszereztem a tandempapírt Amerikában. Hiába volt rajta a tandem szülőatyjának aláírása, arra meg Ausztráliában fütyültek. Elölről kezdtem az egészet, mintha most jöttem volna az utcáról. Újra vizsgáztam mindenből, a hajtogatástól kezdve az oktatói vizsgáig. Jelen pillanatban van egy ausztrál "D" minősítésű oktatói vizsgám, ami a bekötött siklóernyős képzésre jogosít, egy "A" minősítésű hajtogatói papírom, ami az amerikai "Rigger A"-nak (aki ejtőernyőket szerelhet össze, mentőernyőket hajtogathat, illetve kisebb javításokat végezhet) felel meg, van egy ausztrál tandem licence-em, tehát a Vector-rendszerű tandemernyőkkel ugorhatok, van egy AFF oktatói papírom, amivel a gyorsított szabadesést oktathatom. Mindezzel Amerikában például nem érek semmit, de Magyarországon sem fogadták el, amíg meg nem honosítottuk. Az AFF-et én hoztam az országba. Lefordítottam az anyagot, a bekötött siklóernyős képzés anyagát, Hídvégi Pityuval megírtuk a tandemképzés anyagát, amit Palotai Nándinak nem sikerült befejezni, a hatóság elfogadta. Büszke is vagyok rá, az AFF az én gyermekem, féltékeny is vagyok, nem engedek hozzápiszkálni (az AFF lényege: együtt ugrunk a növendékkel, kétfelől fogjuk, és a levegőben tanítjuk meg a teste irányítására).

Istvánt is ezzel képeztem ki. Ha hagyományos módon tettem volna, a harmadik ugrásnál biztos rájött volna, hogy erre neki nincs ideje. Így másfél hét alatt vált ejtőernyőssé.

Ma már van nálunk is öt AFF-oktató és kb. húsz tandempilóta. Ez Nándi érdeme, mellette én csak tanuló lehetek. Nem szeretem a nagy szavakat, de az egész magyar ejtőernyőzés nagyon sokat köszönhet Palotai Nándinak (U), mert nélküle gyakorlatilag nem lenne tandemezés, és még ki tudja, mi minden nem. Jó lett volna, ha még belőle is sikerült volna AFF-oktatót csinálnom, ahogy szerette volna. Elkéstem vele. Vagy ő sietett.

Számomra a levegő istennő

Ha kinyújtom a kezem, meg tudom érinteni a megfoghatatlant. Csodálatos érzés, amikor körbeölel, megcirógat, megcsókolgat.

Mivel istennő, eléggé szeszélyes: segít, gátol, felemel, magamra hagy, de mindig ott van. Komisz is tud lenni: néha nagyon hideg, máskor nagyon meleg, néha borzasztó nehéz vele együtt élni, nélküle viszont egyszerűen lehetetlen. Mindenki ízlelgeti, kóstolgatja, például amikor kidugja a gépből a kezét és próbálja megfogni. A legrosszabb szerető a világon, keveseket tűr meg, és nem hagy maga mellett érvényesülni senkit. Ezért is van annyi elhibázott házasság a repülősök között. A nők nehezen tudják elfogadni, hogy van az életemben valami, ami bár megfoghatatlan, körülírhatatlan, mégis sokkal fontosabb, mint ők.

Hatszáz éves vagyok, ez már a negyedik életem a földön, úgyhogy lassan vége, nincs időm, hogy elmulasszak egy percet is, ami fontos.

Vége.

Isten veled, Rex, Ede!

Soha nem felejtlek el!

Ez volt az utolsó riport veled, és én lehettem megtisztelve, akinek adtad 2000 májusában.