Neked teljesen elment az eszed! - intik többen az embert, amikor kipróbálandó vágyait sorolja. Köztük persze az ejtőernyőt, amely mindig az első helyen áll a kíváncsi, nyughatatlan emberek fantáziájában.
Neked teljesen elment az eszed! - állapították meg többen, amikor végre pont kerül sokévnyi, évtizednyi fantáziálás végére.

Biztosan igazuk van. Igazuk, mert látszólag nem normális dolog három-négyezer méterről, minden előképzettség nélkül kiugrani egy repülőből. Még a pilóták is azt mondják: nem, épelméjű az, aki ép gépből kiugrik. Különösen bolond lehet a "civil", aki másra bízva életét, kipróbálja a tökéletesen ismeretlent, a zuhanást, a földön soha nem tapasztalt sebességet, és az igazi, csendes, eszköz nélküli repülést, amely csakis a madarakéhoz fogható.

Nekem teljesen elment az eszem! - elment, mert értem a pilóták megszállottságát, értem a hegymászók kínlódását, értem a hosszútávfutó magányosságát, a kötéltáncos gravitációt megvető bátorságát, a kamionhúzók fogcsikorgatását, a rali navigátorok párjukba vetett bizalmát. Értem a felfedezők kíváncsiságát, a kalandorok izgalmát, értem az adrenalin hatását.

Azt kérdezték: "És milyen volt?" Azt mondtam: Jó! Nagyon jó! Mert mi mást, mi többet lehet mondani. Mit mondjon az ember az első igazi nő után, vagy ha végignézte fia születését.

Az ember, ha sokat utazik, sokat jár a világban, sok mindent kipróbál és tapasztal, kicsit megkoptatja magában a rácsodálkozás képességét. Még akkor is, ha mindvégig nyitott marad. Talán ezért vésődik be olyan mélyen az az új, addig ismeretlen érzés, amikor megjelenik a repülőtéren annak tudatában, hogy eljött a nap. Eljött az ő napja. Pedig tudja, azok, akik körülötte mozognak már nem is emlékeznek az érzésre, hogy milyen volt az első zuhanás.

Aztán minden csak fokozódik, mintha csak valami agyafúrt forgatókönyv szerint adagolnák az izgalmakat. Az első beöltözés, az ugró ruha, az idétlen, szokatlan kezeslábas, majd a bonyolultnak tetsző hevederek, csatok és karabinerek. Csupa szokatlanság, újdonság, ismeretlenség. Ez az a pillanat, amikor az ember először érzi, hogy mire vállalkozott, ez az első felismerés, amikor csak a legelszántabbak fejében nem fordul meg, hogy talán jobb lett volna otthon maradni.

Az első földi próba újabb adagot nyom a véráramba. A csatolás, a karabinerek rángatása, a hevederek feszítése, a tandempilóta hátadon érzett lélegzete éppoly szokatlan, mint az idétlen sapka vagy a szoros, kényelmetlen szemüveg viselése. Ilyenkor az ember már maga sem tudja, hogy sürgesse vagy odázza az eseményeket.
Mígnem eljön a pillanat. Amikor valaki azt mondja: "Gyerünk!" És indulunk egy pontosan olyan gép felé, amelyet kávédarálónak szoktak hívni. Egy olyan szerkezetbe, amely a rossznyelvek szerint azért tunik annyira ósdinak, hogy nyugodtabb lélekkel vesse ki magát belőle az ember.

Majd következik az első és legfurcsább légi utazás. Egy üres fémkaszniban, a földön ülve, dübörgő rázkódásban. És elérkezik a második fázis. A gép éppen csak elemelkedik a földrl, talán ha tíz-húsz méter magasan lehet, éppen csak annyira a földtől, ahonnan már nem lehet csak úgy kiugrani. És itt megint elmélázik az ember: hát tényleg kell ez nekem? Közben lassan telnek az óráknak tűnő percek és tízpercek. Szorongással elegy izgalommal nézzük, hogy a régi ugrók, milyen magától érthetődően egymás feje fölött átkiabálva szórakoztatják egymást, mintha csak osztálykiránduláson lennének egy osztálypénzből bérelt rozzant Ikaruson.

"Készüljünk!...Ahogy megbeszéltük!" - hangzik az utasítás úgy három kilométernyi magasságban. "Szemüveg fel... becsatol jobb felül... jobb alul... bal felül... bal alul. Húzzuk!... Jobban!" Majd indulás a nyitott ajtó felé, jobb...bal...jobb...bal...két összekötözött ember sutaságával. És amikor elhangzik az utolsó utasítás: "Terhelj rám!" - az ember érzi hogy nem más, mint egy csomag, egy tehetetlen darab zsák, kiszolgáltatva valakinek, akit nem is ismer igazán. Semmit sem tehet, mint hogy felidézi a földön tanultakat, a vállhevederbe akasztott hüvelykujjakat, a hátraszegett fejet, hogy aztán beteljesedjék a vágy, amikor már arra sincs idő gondolni, hogy mikor is találta ki ezt az egészet.

Arra már végképp nincs módja, hogy felidézze az intelmet: "neked elment az eszed!" Csak várja az ugró jelzését, hogy mikor tárhatja ki a kezeit, mintha repülne. Ekkor már elmúlik a szorongás és biztosan tudjuk, hogy nem volt igaza a "józanoknak". Csak a zuhanást élvezete van, és csak a rendellenesen felfelé száguldó bárányfelhőkre és a szél erejére figyelünk, amelyben szinte lobog az ember arca.

Úgy negyven másodpernyi zuhanás után ismét fel kell idézni a földön tanultakat. Ám mielőtt sikerülne már csak egy rántást érzünk az ágyékunkban és a férfiember egy röpke megkönnyebbülést, hogy egyéb nem történt. A kupola belobbant, de megnyugvás helyett most kell átélni a legnagyobb izgalmat. A pilóta félig lecsatol magáról és ez a váratlan szabadság egy pillanatra olyan érzéssel tölti el az embert, mintha elengedték volna a kezét. És kezdődik a repülés. A semmivel össze nem hasonlítható ereszkedés a kupola alatt, ahol csak a kalimpáló lábak zavarhatják a madártávlatból szemlélt föld látványát. Tökéletes csend és békesség. A kupolák alatt ereszkedők át-át kiabálhatnak egymásnak. Ekkor már van idő felidézni az utolsó fontos ismeretet, a felhúzott térdet, mintha csak kis-sámlin ülnénk, mert a landolás az a profi reszortja. Az amatőr dolga nem más, mint bízni, tűrni és szót fogadni.

A földön ülve valamiféle megkönnyebbülést vár az ember. De inkább csalódott, hogy vége. És fülig ér a szája, és az az érzése támad, hogy felfedezte a Déli-sarkot, hogy megmászta a Mount Everestet, legyőzte a legnagyobb grizzlit. A szél kifújt minden gondot a fejéből, elmúltak a hétköznapi szorongások, feledésbe merültek az alig egy órája még komolynak tetsző gondok. A leghatékonyabb sokkterápia.

Kérdezik: milyen volt?

Azt mondom: Nem tudom.
Nem lehet elmondani azt sem, milyen volt az első igazi nő és milyen volt látni a fiam születését.